|
Surján László
Kell nekünk Mohács?
Idén vasárnapra esik a
mohácsi csata napja. Várható tehát, hogy az ott helyben megjelenőkön túl kicsit
többen emlékeznek majd az elesettekre. Kicsit többen néznek szembe múltunknak
ezzel a kellő figyelmet nem kapott és talán nem is helyesen értékelt napjával.
A csatatéren elhelyezhetők a
megemlékezés virágai, s elhangozhatnak a megemlékezők szóvirágai is. De ennél
több kell. Történelmünk minden napja, a jelesek és a hétköznapok akkor érnek
valamit, ha megértjük üzenetét. A fülünkben, a szívünkben Mohács kapcsán versek
csengenek. Vegyük elő az egyik legmerészebbet: Adyt.
Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön
rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne
sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a
fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Szép vers, komoly gondolat,
de igaz-e?
Azért teszem fel így a
kérdést, hogy egy olyan önvizsgálatra késztessek, amely arra felel: képesek
vagyunk-e tanulni a kudarcainkból. A verset egyébként a
MHL már közölte, régen, 2003 januárjában.
A 2002-es vereségből nem
sikerült annyit tanulni, hogy 2006-ban győzhettünk volna, viszont 2006 után négy
évvel megkaptuk a lehetőséget. Most itt a pálya, itt a tér: bizonyíthatjuk, hogy
feldolgoztuk a magunk Mohácsát, sőt Mohácsait.
Egyébként furcsa
ellentmondás és most is aktuális figyelmeztetés ez a vers. Alighanem arra a
félpernyi békességre vágyunk, ami Ady szavával rossz véget ér: mert akkor
végünk, végünk. A keresztény tanítás ismeri ezt a lelkiállapotot, s buzdít is
rá. Szent Pál szavával: aki áll, vigyázzon, el ne essen. Azt hiszem ez a titok.
Ha valakinek végtelen távlatok nyílnak, ha céljai nagyok és merészek, akkor a
nyugalom számára nem lehet tespedés. Ha a cél elérhetetlen: legyetek
tökéletesek, mint a mennyei Atyátok, akkor folyton jobbulni kell(ene). Ha a cél
a túlélés és a minden órának leszakítandó virága, akkor a tespedt nyugalomra, a
változatlanságra vágyunk. A langyos vízre.
Végül van még néhány
kérdés. Vajon Hazánk mai bajai kitesznek-e egy Mohácsot? Vesznek-e annyian ma
az anyaméhben, mint akkor a csatamezőn? Képesek vagyunk-e mai „Mohácsunk”
árnyékában felállni és megújulni? Próbálj felelni magadnak.
|