Dobos Marianne

„Kovász-ember” a XVIII. századból

Pénteken, 27.-én este, a 18 órai szentmise keretében – meghallgatható a www.miskolc.minorita.hu  weboldalon – emlékeztek meg Isten Szolgája Kelemen Didák atya sírból való kiemelésének és templomba helyezésének harmincadik évfordulójáról.

Az ünnepi szentmisét Nagy István a Miskolci Mindszenti templom káplánja mutatta be, aki 1980-ban jelen volt az eseménynél. (1979--1981 között a minorita templomban volt káplán.)

Igét hirdetett dr. Véghseő Tamás görög-katolikus teológiai tanár.

Nem voltam Miskolcon, így én is az interneten hallgattam meg.

Azután elgondolkodtam a kérdésen, amely azt hiszem, sokunkat foglalkoztat: „Miért van az, hogy nekünk, magyaroknak, más nemzetekhez viszonyítva olyan kevés az egyházilag elismert és hivatalosan kinyilvánított szentünk?” Amikor pedig szentekben nem volt hiány nemzeti történelmünk nehéz keresztény évezrede során. Nagy számban voltak, és emlékezetüket, a századokat, és sokszor a határokat is átívelő kegyes népi kegyelet, és az emberi emlékezetet meghaladó kultusz meg is őrizte, aránylag mégis kevesen nyerték el a szentség hivatalos aureoláját. Ha a külső okokat kezdjük vizsgálni, elsőként vegyünk egy megváltoztathatatlant! Beláthatjuk, hogy földrajzi szempontból messze esik hazánk a kereszténység központjától. Így kevés esély adódott arra, hogy életükben már, mint például az itáliai szenteknél, magukra vonja tevékenységük a legmagasabb egyházi hatóságok figyelmét.

S ha még az olaszoknál maradunk, velük kapcsolatosan, rácsodálhatunk a környezet cselekvésre kényszerítő, emberi sorsokat megváltoztató sodró erejére.

„Az alvernai kolostor ebédlőjének falán többek közt egy képet láthatunk, mely egy alamizsnát osztó frátert ábrázol. A kép alatt ezt a felírást olvassuk:’Magyarországi Boldog Bernát, ennek a szent hegynek a kapusa.’ És ha a rendi krónikákban utánanézünk, megtudjuk belőlük, hogy az egyszerű magyar laikus testvér kiválóan jámbor életű, extatikus lélek volt. Attól az időtől kezdve azonban, hogy elöljárói kívánságára visszarendelték Magyarországra, egyszerre nyoma veszett a történelemben. A rendi krónikás mindössze annyit tud róla feljegyezni, hogy a szentek halálával múlt ki.

Már most egészen bizonyos, hogy Bernát testvérből, ha mindvégig olasz környezetben maradt volna, a legendák aranyszálaival körülfont népszerű szent lett volna. Míg így, a hidegebb és józanabb magyar környezetbe visszasüllyedve egyszerű jámbor baráttá szürkült, és a többi barátok módjára, senkitől észre sem véve, nem ünnepeltetve, csak befelé élte gazdag kegyelmi életét. Életszentsége a honi környezetben egy csapásra elvesztette kollektív jellegét, individuálissá lett, s az utókor szempontjából semmibe foszlott; halála után senki sem beszélt róla többé. Beteljesedett rajta a magyar puszta sorsa: a homok még nyomát is betemette.” (In: Testvéreink a szentek, Prugg Verlag Eisenstadt 1977)

A felejtés nem ilyen formában érvényes Kelemen Didákra.

A halála óta eltelt 266 évben törvényes időn belül elindult a hivatalos eljárás, amely többször elakadt. Amellett, hogy a szerencsétlen történelmi eseményekre, a körülményekre valóban hivatkozhatunk, a szívós kitartás hiányát ugyanúgy el kell ismernünk, mint nem különben azt is, hogy életrajzírója, életrajzírói barokkos túlzásokba estek olykor a leírt eseményeknél, azoknak történelmi adatokkal való pontos alátámasztása helyett.

„…nagyon kellett az hazának szolgálni.” -- ennyiben foglalja össze gróf Károlyi Sándor a saját élete tevékenységét.

Didák atya Misk. 4 Januárij 1737 dátumú ,Alázatos Isten imádó méltatlan Káplánya öreg hív igaz Szolgája Fr Kelemen Didák mp aláírású, neki írott levelében pedig ez olvasható:

„mert az édes Istenben boldogul ki múlt szüleimen kívűl ez árnyék világban élő emberek közül nem tartom senkihez szorosabb kötelességemet mint Extellentiádhoz, mert az Úr Istennek Szent áldásából, áldott legyen az eő Szent felsége drága dicsőséges Szent Neve örökké érette, sok jót vettem magától s méltóságos Házától; fizesse meg az Úr Isten örök Boldogsággal.”

A Méltóságos Glis érdemem felett kiváltképpen való Patronus Uram, és hozzáhasonló hatalmas anyagi áldozatoktól vissza nem riadó magyar főnemesek támogatása tette lehetővé, hogy részt vehessen a haza, a koporsója előtt álló ország új életre keltésében.

Ha a barokkos túlzást emlegettem, magam kerülném a túlzásokat, de történelmünk ezen időszakára visszatekintve, az azóta eltelt századokban, és a mi XXI. századi napjainkban is gyönyörködő ámulattal, és áhítattal kell szemlélnünk a nemzetünket megtartó kegyelem jeleit, és azokban felfedezni magunk és mások számára Isten csodálatra méltó nagy tetteit.

Szent Ágostontól érzem idekívánkozónak: „Isten mindennapos csodáihoz, melyekkel a világot, s az egész teremtést irányítja, annyira hozzászoktunk, hogy szinte alig gondolunk rájuk. Például arra a csodára, amit minden egyes búzaszemmel véghezvisz, megszaporítva az aratásra… Ezért fenntartotta magának, hogy időnkint olyan dolgokat is tesz, amelyek a természet folyamatán és rendjén kívül is esnek. Az a célja velük, hogy az emberek, akik a mindennapi csodák iránt már érzéketlenné váltak, fölfigyeljenek egy nem nagyobb, de szokatlan esemény láttán. Valójában a világmindenség rendje nagyobb csoda, mint ötezer ember jóllakatása öt kenyérrel.”

A szeretet cselekvő, mindennapi újra és újra megélése az az „ember-búzaszem” élet; Jézus felszólítása szerint: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem!”

Isten szabad akaratot adott az embernek, és nem kényszerít magához senkit. Hívására a szentek az életükkel kimondott igen-nel válaszoltak, Isten kegyelméből „bő” és „maradandó” gyümölcsöt hoztak, az ember-búzaszem megszaporítatott az aratásra…

„Az a kis ’földrengés’, amelyen az utóbbi években a szentek tisztelete sok mással együtt átment, egyáltalán nem ártott sem nekik, sem nekünk. Ártott azonban sok tisztes szándékú régebbi szentéletrajznak. Ugyanis a mai ember érdeklődésének iránya más. A csodás és rendkívüli elemek helyett inkább a történeti tények érdeklik és főleg az ezek mögött álló ember, belső harcaival, sokszor kudarcaival, fokozatos kialakulásával. A testvéri szent, akinek életéből vigasztalást és bíztatást tud meríteni.” (In: Testvéreink a szentek, Prugg Verlag Eisenstadt 1977)

„Az a csoda, amit a törvényhozó ma a tisztán tételes jog alapján megkíván, nem lényegi eleme magának a szentté avatásnak, hanem a törvényhozó által adott condicio sine qua non, melynek ma is meg van az értelme. Növeli a bizonyítottság erkölcsi bizonyságát, noha a csodák száma a minimálisra korlátozódik az új törvényhozás szerint…

A csodák a hatályos jog szerint fontos, szinte perdöntő tényezői a kanonizációs eljárásnak, feltéve, ha korábban határozat született az erények hősies gyakorlásáról, vagyis a szentség hírének hitelességéről. Az egyházi törvényhozó nem úgy áll előttünk, mint az egyik ószövetségi király, aki szabadkozott, hogy nem kér jelet az Istentől. Az egyházi törvényhozó ezzel szemben tudatában van annak, hogy a csoda várása nem jel követelése Istentől, hanem alázatos várakozás arra, hogy Isten szuverén módon nyilatkozzék Isten szolgájának közbenjárására.” (Kuminetz Géza: A csodák kivizsgálása és kánonjogi jelentősége)

Végezetül álljon itt 1937-ből és 1944-ből néhány szemelvény a Kelemen Atya Közlönye című kiadványból.

Az oldalakra kattintva olvasható méretet kapunk