Kisfaludy Károly két mohácsi költeménye

A két vers önmagáért beszél. Más a versforma, a terjedelem, a hangulat, de a lényeg közös bennük. Mindkettő a vesztett csata miatti búsongással kezdődik, s mindkettő bizodalmat, reményt sugároz a végén. Kell-e mást, lehet-e többet mondani ennél? [S.L.]

Mohács.

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
   Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
   S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
   Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
   Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted’,
   S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
   Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
   A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
   Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
   Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
   Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
   Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
   Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
   Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
   Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
   Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
   S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
   Fénytelen itt szunnyad s kő se’ mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
   Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
   Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
   Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
   Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
   S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
   Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
   A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
   S a feledékenység éje boritja nevök’,
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
   És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
   A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
   Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
   Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
   Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
   Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
   Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
   S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
   Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
   Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
   Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
   Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
   Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
   S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
   S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
   Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
   Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
   S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
   Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Mohácsi dal.

Suhogva mint az esti szél
Mély gödréből a vitéz kél,
S mint halvány köd holdvilágnál
Mohács térén tétova száll.

Néz a pásztor s keresztet hány,
Kiált a hív kuvasz után,
A tűz mellé heveredik,
S mult időrül töprenkedik.

„Hej itt egykor e gyep felett
Sötétpiros harmat esett;
Fű, virág búsan lehajlott,
S magyar szivbül friss vért ivott.

Sok legény jött nyalka lovon
Győzni a vad büszke taron,
Lova eldűlt, maga fejér,
Néma, hideg, mint őszi dér.

De a mátka honn könyezett.
Víg dal között kört nem lejtett,
Várja, de csak halálmadár
Hozza hirét, hogy nem él már.

Csele patak! iszapodban
Királyi nagy temető van,
Azért is oly sárga vized,
Oszlopod gőz, átkos neved.

Csontba akad s hortyog a ló,
Meg megcsorbul kasza, sarló,
A leány fél, s bármi begyes,
Oltalmára legényt keres.

Ne félj Rózsám! szebb idő jár,
Dunánk rabot nem hord immár,
S ujra diszlik Mohács táján
Magyar legény, magyar leány.”