Tamási Orosz János

Ügymenet

A sajtó azért méltatlankodik, mert a Loki vezetõinek nem esett jól: a magyar média nem állt melléjük. Én meg amiatt méltatlankodom, mert a sajtó ezért méltatlankodik. Nem kellene. Tényleg rossz volt az utóbbi napokban a hazai sporthírekre lapozni: tízbõl kilenc újság szinte már szurkolt azért, hogy a Debrecen a legsúlyosabb büntetést – a kupasorozatból történõ kizárást – kapja egy, az eredmény szempontjából jelentéktelen hiba elkövetéséért. Háromgólos vezetés birtokában, az utolsó percben, becseréltek egy olyan játékost, aki nem volt nevezve. Adminisztratív tévedés, más kérdés, hogy abban elég súlyos, de emiatt elesni a pályán kiérdemelt továbbjutástól – nem lett volna aránytalanul komoly büntetés? Mégis, szinte mindenki ezen lovagolt, ezt emlegette; megérdemeltük volna, hörögték, szinte kéjjel igazolva Adyt: nekünk Mohács kell.

Nagy sasszé volt, elismerem.

De hát nem a fociról akartam én itt írni, noha értek hozzá, vagy nem, de ki meri ezt állítani, bizonyos Ibolya után, széles e hazában? Legyen errõl annyi, H. Kovács modorában, hogy a magyar mezõny tekintetében a rúgótechnikám még mindig tökéletes, leszámítva a bal beethoveni hallását, s a jobb erõs köszvényét; és már torokra sem megy olyan jól a löbbölés. Ezzel együtt bármikor eltalálom a labdát. Na szóval, érdekes történet volt ez: kezdve ott, hogy a kiindulópont valóban bosszantó. Cserélni, az utolsó percben, fölényes vezetésnél, még ekkor is az idõt húzni – nem szép. Ráadásul olyan játékos lép pályára, akit be sem neveztek. Még jó, hogy ez most történt – képzeljük el, ha a fõtáblás meccsen mesterhármast rúg, majd utána azt a meccset veszik el, null hárommal, mert akkor derült volna ki az, ami most. Hogy nincs is benevezve. Na, akkor lehetett volna kárálni.

De most? Ekkora elánnal? Miért?

És mennyire igaz ez, mindenre. Úgy en block temetünk, kéjjel, örömmel. Mindent. A miniszterelnök megismétel valamit korábbi álláspontjából, s a sajtó máris azt rebegi: emiatt dõlt be a forint. Miközben a magyar fizetõeszköz legfeljebb ugyanott áll, inkább mínusz néhány százalékkal, mint ezelõtt két hónappal. Miért szúrták volna szíven? Azt, hogy talán megtörténhet, semmiképp sem állítanám – de ebben újra csak a magyar politikai vezetés hozzá nem értését sejtetni, miközben tudjuk, hogy nemzetközi folyamatokról van szó, erõs rosszindulat. Rosszul állunk, ez tény. Nehéz örökséget vettünk át, késõn eszmélt a magyar választó, ez szintén benne van a pakliban, kilábalni nem lesz könnyû. De azért szurkolni, hogy ne is sikerüljön? Ez a tragikus. Amúgy engem nem is érdekel...

Ráadásul. Épp tegnap fakadtam ki ennek okáról, a televízió elõtt, amikor ismertették velem a Hagyó elleni újabb vádpontokat. Kérem tisztelettel, én nem sürgetnék statáriumot, ezen meg is lepõdnének itt néhányan, na de hagyjanak már békén engem a Nokiás Miklóssal. Néha olyan Kulcsár-sztorisra kezd hajazni a dolog, ott is addig ismertették a vádpontokat, amíg végül azt sem tudom: egyáltalán ült valamennyit? És nem csak Hagyóról van szó. Évekig azt olvastuk, megalapozott írásokban, hogy ki mennyit tett magáévá a közösbõl. Ha mindent nem is lehet, de sikeresen törekedett rá... De akkor hol maradnak a bírósági ügyek? Hogy állunk a felelõsségre-vonással? Azzal a bizonyos számonkéréssel? Amirõl szó volt.

Mondom ezt nem azért, hogy szóra bírjam a kardcsörtetõket. Lámpavasról pediglen szó sem lehet, mondom ma is, határozottan. Na de lássuk már azt a „fehér könyvet”, tételesen, bíróilag igazolva. Jobb lenne, mindenkinek. Ne arról cikkezzen a sajtó, hogy lépjünk le a nemzetközi porondról, azért, mert az utolsó percben kis zavar támadt a kispadon. Jöjjenek már az ennél komolyabb ügyek...