Dobos Marianne

"Hosszú idő telt el. Hiányzol."

Egy plébános atya – nem adott felhatalmazást, hogy nevét közöljem; igaz nem is kértem erre engedélyt tőle – szokásos kör-emailjeinek egyikében hívta fel figyelmünket erre a könyvre. Jelezte, hogy most tért vissza a nyári szabadságáról, az alatt olvasta el, és szívesen ajánlja nekünk is. Azért, mert pár éves ismeretségünk során még nem csalódtam egyik ítéletében sem, elindultam, hogy megvásároljam a kötetet.

-- Elfogyott minden példány. Még a sajátomat is elajándékoztam már. De utazom ma Pestre, hozok még, ha kapok. Ha van raktáron, holnapra itt lesz! – hangzott a bíztatás a Kegytárgy és Könyvesboltban. Az azután következő napon pedig, valóban a kezemben volt.

Örömömre szolgált, hogy Kaliforniában játszódik a történet. Pillanat volt csak, és már is húsz évet repültem vissza az időben. Behunytam a szemem, és én is ott álltam, most csak képzeletben, mint akkor a valóságban a Multnomah-vízesést, vízeséseket csodálva. A Szűzanya szobra hervadhatatlan koszorúval övezetten, sűrű lombsátor közepén szinte alig észrevehető az arra járó utazónak. Mi is véletlenül pillantottuk meg… Az ilyen szobrokat szokásosan körülvevő virágcsokrok, mécsesek, gyertyák, a neki a hívőktől kijáró áhítat és tiszteletadás megszokott kellékei nem vették körül.  Eldugottan állt, az autópályáról nem volt látható. És ha az lett volna, talán akkor se biztos, hogy túl gyakran előtte álltak volna meg pihenni az arra száguldó autók vezetői. A természet azonban nem szűnt meg adorálni előtte. Zöldnövények dzsungelében, hajladozó mezei virágok hódolatát fújta lába elé a szél. A gyengébb fuvallatoktól csak hajladoztak, az erősek alatt földre borultak a Szűz Mária előtt. Messziről mindez csak olyannak tűnt, mintha egy fiatal lány a kertjében, az igencsak elgazosodott, elburjánzott, gyomos kertjében, gyomlálna. Nem fakadt ott gyógyforrás, de olthattuk a szomjunkat, és igen jól esett az egyszerű hideg víz, melyet a mellette álló bögrével a kerti csap kínált. Megtöltöttük vele a termoszokat is. Út pora, melyet lemoshattunk volna magunkról, nem igen volt rajtunk. De lemosnivaló azért az mindig van, mindig volt, és mindig is lesz… Tisztábbnak éreztük magunkat mikor tovább folytattuk utunkat. Ahogyan a nyári záporra hosszan várt kiszikkadt föld feléled… Így ihatja, ilyen mohósággal az is az esőcseppeket… Kitágul… Felébred… És hasonlóan rajta, és körülötte minden. Újra érzem most is, mikor megáll a kezem a billentyűzet felett, mint az évek alatt annyiszor, hogy ez a pillanat az olyan pillanatok közül való, amelyhez csak a Magnificat illik…

Amikor a csenddé lett áhítat megszólal... Fenség… Fennség… Hetven méter magasból aládübörögő vízesés…

Ha másért nem, hát akkor már ezért a visszaemlékezésért megérte beszereznem a könyvet, nyugtáztam magamban, bepárásodó szemüvegemet törölgetve.

Továbbolvasva meghatott a hercegnő legendája. Nem ismertem, pedig lépten-nyomon láttunk totemoszlopot, fényképek készültek indián wigwam előtt, és olvastunk, hallottunk a helyhez fonódó, a Nagy Szellemről szóló különböző történeteket, de ezt a portlandit nem ismertem.

Az áldozatról valóban nagyon szép népmese ez. Röviden összefoglalva: Egyszer, valamikor réges-régen, szörnyű járvány ütötte fel a fejét. A törzsek apraja nagyja sorra pusztult, és ez így ment volna az utolsó emberig, ha valamelyik törzsfőnök tiszta, ártatlan leánya fel nem áldozza magát a népéért. De ki vállalná ezt? S ha önként senki, kit lehetne erre kérni, kötelezni?

Mikor már szinte az egész falu, és főként a hercegnő vőlegénye is megbetegedett, a leány senkinek nem szólt, csak elindult, hogy egy egész napi járással eljusson arra a helyre, a folyó fölött magasodó sziklaszirtre, ahonnan életét áldozatul ajánlva népe egészségéért, le kellett ugrania a mélységbe, a biztos halálba.

Megtette. És mi történt a faluban? Mit mondjak, amúgy stílszerűen, a felgyógyult lakosság nagy csodálkozásában és örömében indián táncba kezdett.

A nagy heje-hujában azért a fiatal harcosnak végül mégis csak feltűnt, hogy nincs mellette a mennyasszonya. A hír gyorsan terjedt, és a keresésére indultak. Tudták, a legidősebb vajákos jóslatából, melyik az a szikla szírt, amelyről megmentőjük alázuhanhatott.

Szíveikben még fészkelt, nem volt ismeretlen – és milyen szép ez -- a hála gyakorlása. Vígságuk gyászba csapott. Ott álltak a gyásztól sújtott apa és vőlegény mellett. A Nagy Szellem meghallgatta a kérést, hogy ez az áldozat soha ne menjen feledésbe. Hetven méter magasból, a szikláról, ahonnan a hercegnő leugrott, azóta is alá dübörög a víz.

Gyermekeinek, akikkel hétvégi kirándulásra indult, meséli a könyv főhőse, Mackenzie Allen Phillips, sokadszor a kedvenc történetet.

A gyerekek, és főként a hat éves Missy ezt akárhányszor hallgatják, mindig ugyanúgy élvezik, ahogyan az édesapjuk meg mindannyiszor örömét leli elmondásában. Szerette, hogy a legendába bele tudja illeszteni a Megváltás elemeit, Jézus halálát.

Itt is van egy apa, aki nagyon szereti a leányát, és adott a prófécia a megjövendölt áldozatról. Itt is van egy gyermek, aki szeretetből fakadóan lemond az életéről, hogy megmentse a többiekét.

A természet csodáitól és három gyermekétől körülvetten a mesélő, majd velük esti imádkozásba kezdő apa a csillagos ég alatt táborozva, szinte kézzelfoghatóan érzékelte Isten jelenlétét. És ebben a valóságosnak érzett jelenlétben szólalnak meg a gyerekek, főként Missy, és a kislány olyan kérdéseket tesz fel, melyekre a megfelelő válasszal -- mint tudjuk -- az emberiség legkiválóbb elméi évszázadokon át küszködtek. Mit is tehet egy ilyen varázslatos estén egy édesapa, miután a gyermekek elaludtak, ha felnéz a csillagos égre?

Hálát ad Istennek, és letörli könnyeit.

Regényt olvasunk. Megismerjük a főhős rettenetesen nehéz gyermekkorának történetét. Részeges, agresszív apja annyira kibírhatatlanná tette életét, hogy tizenhárom évesen, bár szörnyű lelkiismeret-furdalás gyötri, hogy édesanyját nem tudja megvédeni, vagy magával vinni, elmenekült otthonról. A tragikusan nehéz gyermekkorra azután jön az idill. Remek asszonyt talál feleségnek, három szép okos gyerekük van, de ahogy a tragédia idillé, úgy az idill pillanatok alatt tragédiába fordul. Beköszönt a nagy szomorúság. Elvesztik Missyt.

Felesége, Nan, szerette Papának nevezni Istent, így fejezte ki, mekkora gyönyörűséget jelent számára a Vele ápolt bensőséges barátság. Az ő ilyen mély barátsága pedig segíti mindkettőjüket ennek a legsúlyosabb csapásnak az elviselésében, ami egy szülővel megtörténhet.

Macknek nem volt olyan a szülőapja, akit Papának szólíthatott volna és megbízhatott volna benne. Így, azzal az Atyával, aki Missyre sem tudott vigyázni, természetesen nem tud, mint hitvese, ilyen bensőséges barátságot ápolni.

Ebben a helyzetben érkezik a levél:

„Mackenzie!

Hosszú idő telt el. Hiányzol.

Ha akarod, hogy újra találkozzunk, a következő hétvégén ott leszek a viskóban. Papa”

A regényes találkozás leírása az a regény a regényben, amelyért a bestsellerré lett könyv íródott. Olvastam, olvastam és kapkodtam a levegőt. Közel álltam hozzá, hogy a kukába hajítsam, de mégis tovább olvastam, sőt végig olvastam. Váltig bizonygattam közben magamnak, hogy pap ajánlotta a figyelmünkbe, és egyébként is, sebaj, hiszen ott a hátlap szövegben, hogy: „Vigyázat, regény! Nem teológiai értekezés!”

Állítólag tíz millió példányban fogyott eddig. Hogy jó-e, hogy legalább ennyi ember, de mert a könyv a családban, és a baráti körben is kézről kézre járhat, akár négy-ötször többen is olvashatták? Nem tudom. Egyértelmű igent semmiként nem mondanék, sőt sokkal inkább a nem irányába hajlik a válaszom. Főként mikor eljátszom a gondolattal, hogy a szerző -- ha egyáltalán sejti mit jelent kagylóval a tengert kimerni, mert ehhez (is) vesz magának bátorságot – akkor ahhoz is veszi magának a bátorságot, hogy egy dedikált példányt adjon föl prioritással: Szent Ágoston Hipo püspöke utolsó posta Mennyország címzéssel.

Ha játék, hát legyen kövér! Játszom! Választ is kap, de természetesen nem az Égből, csak a maga teremtette égiek valamelyikének közvetítésével, hogy kitől, az mindegy, a lényege, hogy nagyon megfontolandó, nemcsak a szerzőnek, de az olvasónak is:

Tisztelt Szerző!

Műved jó szándékodra vall, de ne felejtsd a mondást, miszerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Mélyen együtt érzek regényed főhősével őt ért gyászában. A földi élet már csak ilyen... Tragédia és idill váltják benne egymást. De van kinek csak veszteség, veszteség hátán jut. Sok-sok alig kibírható, de meg kell mégis szokni helyzetek. Szegény Mackenzie, külön nagyon sajnáltam őt a kómás állapotát eredményező autóbalesete miatt is.

Ilyen tudatállapotban… Vizionál ahogy… Akár így is…

Könyvedben a legfontosabb Isten mindenkihez, és mindenkihez személyesen szóló üzenete: „Hosszú idő telt el. Hiányzol.”

De tudod, azért az abszurd viziónak is kell legyen határa, és bizony te ezen igen gyakran túlléptél…

Hozzászólások

Keresés RSS

vis maior   |2010-09-03 15:01:03 Szerintem a könyv zseniális, s én is köröztetem a baráti körben. Minden furi és meghökkentő képe ellenére ugyanis nagyon megérintő, s szerintem csodálatosan írja le a Szentháromság lényegét, a közösséget, a mindent betöltő szeretetet. Meg azt, hogy az Isten minden embert mennyire különlegesen szeret. Én csak ajánlani tudom, szerintem nagyon jól tolmácsolja a kereszténység lényegét: megbocsájtást, szeretetet...

enyicke  - re   |2010-09-01 20:12:01 Sajnos nem olvastam a könyvet, de a cikkből úgy érzem, megfogtam a lényegét. Ember és Isten kapcsolata. Atyámnak szólítom én is az Urat, és sokszor úgy beszélek Hozzá, ahogy a gyermek szól atyjához. Nem érzem ezt eretnekségnek. Ha meg tudom szerezni a könyvet, el fogom olvasni.A képzeletbeli üzenet sem szokatlan, mert ismerjük az "isteni szikra" szituációt, amikor szinte megvilágosodik az ember egy-egy dolog kapcsán. Van egy versem, melyben Istennek teszek fel kérdéseket, és Ő - válaszol. Nem érzem ezt sem szentségtörésnek.

néma   |2010-09-01 18:16:00 Kedves Marianne! Nagyon szeretem az írásait, mindig ünnep, ha megjelenik egy cikke. Most az egyszer azonban egy picit ellent mondok. Nem tudtam letenni a Viskót. Bizarr képei felborzoltak engem is. Azt is észrevettem, hogy nem katolikus, hanem babtista a háttér. Az első kritikus hangulatom után elkeztem úgy olvasni a könyvet, mint egy kereszténységet csak hírből ismerő idegen. A végeredmény: kezdett érdekelni a kereszténység és megértettem olyan elemeit is hitünknek, amelyeket addig félresepertem. Ez a könyv azért olyan, amilyen, mert nem nekünk, keresztényeknek szól, de mi is épülhetünk belőle. lelkes híve: Néma

Hozzászólást csak regisztrált felhasználó írhat!

A cikk témájához szólj hozzá, az itt megkezdett vitát másik cikk alatt ne indítsd újra!
A gyűlölködő, másokat bántó vagy rágalmazó, hazánk törvényeit megsértő, vagy a jó erkölcsbe ütköző illetve trágár beírásokat töröljük.
A hozzászólás NEM tartalmazhat sem politikai, sem kereskedelmi reklámot, és meg kell feleljen az interneten kialakult általános elveknek. Ezekről az elvekről mindenkinek ajánlatos elolvasnia a Magyar Netikettet.
A moderálás ellenére a beírásokért azok szerzői viselik a felelősséget, a hozzászólás engedélyezése nem jelenti azt, hogy a szerkesztőség azonosul annak tartalmával.
Nem kötelező ugyan, de olvasóink egy régebbi szavazása alapján a hozzászólások alapesetben tegeződőek.
Célunk egy együtt- (nem szükségképp egyformán!) gondolkodó közösség.

Powered by !JoomlaComment 3.26

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."