Hiteles tanú – hitelképtelen korban

Megvallom, harmadik napja nézek szembe a képpel az általam adott cím alatt, és azon gondolkozom, érdemes-e egyetlen sort is aláírni. „Akinek füle van hallja meg!” -- szokta az Úr példabeszédeit befejezni.

Akinek szeme van, úgy is látja. -- mondanám. Aki meg sem látni, sem hallani nem akar, annak meg minek beszéljünk? Szórjuk-e a gyöngyöket az Úr tilalma ellenére a disznók elé? S ha a szórás mellett, legyen az mint magvetés, szól a döntés? Az emberek meghallják, de mintha ismeretlen idegen nyelven szólnának hozzájuk a szavak. Olyanok, mint a súlyosan hallássérültek, akikkel csak jelbeszéddel lehet kommunikálni, s ezért nem lehet a harang kongását, vagy az orgona búgását megismertetni velük.

Lót, fut, szalad a világban az ember, felbosszantja sok minden, aggodalmaskodik még több mindenért. Leginkább a szenvedéstől fél aközben, amikor számtalan felesleges, józan gondolkodással, viselkedéssel elkerülhető szenvedést okoz elsősorban környezetének, és sokszor, ezáltal önmagának is. Ezek az értelmetlen, érdemtelen szenvedések. Ha végig gondoljuk, talán sokkal több adódik az életben az ilyenekből, legyen koldus szegény, vagy dúsgazdag az ember. Kisebb vagy nagyobb mértékben, ilyen vagy olyan alakban kijut belőle mindenkinek.

Vannak azonban másfajta kínjaink, melyekből, ha részt kapunk, hívő emberként csak azt mondhatjuk: Az Úr tudja, miért adta nekem ezeket a próbatételeket. Azt a királyi útját kell szemlélnem a szenvedésnek, melyet Ő járt be, aki engem is megszólít: „Kövess engem!”

Hogyan is olvashatunk erről Szent Márk apostolnál?

„Éppen útban voltak Jeruzsálem felé. Jézus előttük ment. Ez aggodalommal töltötte el őket, és csak félve követték. Ekkor ismét magához hívta a tizenkettőt és megmondta nekik, hogy mi vár rá: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott az emberfiát a főpapok és az írástudók (és a vének) kezébe adják. Azok halálra ítélik és kiszolgáltatják a pogányoknak, akik kigúnyolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik. De harmadnapra föltámad.”

A harminchárom éves fiatalember a rá váró szenvedések minden részletét tudja. Azt is, hogy könnyen elmenekülhetne, hiszen önként vállalta mindazt, ami a könyvtekercsben róla írva van, illetve, amit a próféták előre megjövendöltek.

Összegyűlt sokaság előtt, szavainak mennydörgésként kéne hatnia, mert itt már nem példabeszédeket mond, hanem leplezetlenül beszél az isteni Szónok a jelenlévő prófétagyilkosokkal, feltárva a közel jövőt előttük. Uratok, Istenetek áll előttetek, sugározza szava. A küldetést teljesítő küldött, az Atya Fia van jelen. Ő ígéri meg azok elküldését, akiken majd ez a nemzedék teljesíti be az ’atyáitok mértékét’. Tudjuk, kik lesznek elsőként azok. A most mindezt talán remegő térddel hallgató apostolok. A Fiú által küldött Szentlélek erejében megerősödöttek.

„Ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészesek a próféták vérében. Ezzel magatok is megvalljátok, hogy prófétagyilkosoknak fiai vagytok. Töltsétek csak be ti is atyáitok mértékét -- Kígyók, viperák fajzatai! Hogyan is kerülnétek el a kárhoztató ítéletet?

Ezért küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat. Némelyiket közülük megöltök és keresztre feszíttek, másokat megostoroztok a zsinagógákban és városról városra üldöztök.”

Azután a fenyegető hangnem helyét átveszi a sajnálat. A szeretett város sajnálata, amelyért annyit tett, és amelyet Virágvasárnapon, a pálmaágas hozsannás tömeg között, letekintve rá, megsiratott.

Dominus flevit! Hirdeti ma is a város felett álló templom.

„Jaj neked Jeruzsálem! Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat és megkövezed a hozzád küldötteket. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnyai alá csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, nem láttok engem mindaddig, amíg így nem kiáltoztok: Áldott, ki az Úr nevében jön.”

Az Úr kétszer sírt az evangéliumok híradása szerint. Lázár sírjánál először, mielőtt feltámasztotta őt. Valószínű akkor is a körülötte állók hitetlensége, kicsinyhitűsége keserítette el.

A második alkalmat Lukács így írja le: „Mikor közelebb érve megpillantotta a várost, sírva fakadt. Azután így szólt: »Bárcsak fölismernéd legalább ezen a napon, ami békességedre szolgál! De, sajnos el van rejtve szemed elől! Jönnek majd napok, amikor sáncokkal vesz körül ellenséged, bekerít, és mindenfelől ostromol. Elpusztítanak téged és gyermekeidet, akik benned laknak. Nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét«.”

Az egyik legszebb jeruzsálemi panoráma az, amelyik ebből a Dominus flevit templomból a látogató szeme elé tárul. De vajon ez volt-e az indítéka annak, hogy 2000. márciusában szentföldi látogatásának programja során II. János Pál pápa is felkereste a templomot, amely a második sírás helyen épült.

Nem hiszem. Sőt sokkal inkább gondolom, hogy a Szentatya is sírt itt. Nemcsak a várost, de a világot siratta. A világ két évezred alatt elkövetett súlyos vakságát, amellyel nem ismerte fel Megváltóját.

Siratta a hitetlen világ kétezer éve folyó Jézus elleni perét. Siratta a hitelképtelen világ hiteles tanúinak sorát, akiket Krisztus küldött, hogy a Megváltás útját soha ne temethesse be a felejtés sivatagi homokja. Mindig új és új legyen rajta a friss vér nyoma, amely azt mutatja, hiába irtják tűzzel -- vassal őket, a Bárány követői, „mint a bárány nyírója előtt” a világ valamely táján állandóan, talán éppen mikor ezeket a sorokat olvasod most is, panasztalanul, összeszorított szájjal állnak hóhéraik előtt. Miért? Majdnem mindegy, mikor mit hoznak fel vádként ellenük. Nem azért, természetesen, amit még gondolatban sem követtek, vagy követhettek el. De azért, mert felhívták az erkölcstelen világ, vagy egyes képviselőinek figyelmét arra, hogy mi az, ami ellenkező annak a tanításával, aki magát Út, Igazság, Életnek nevezte. Akiről, ebben a perben, elsőként Keresztelő János tett szavaival kétszer is tanúságot.

A tegnapi napon ünnepelt szentünk, Ágoston olyan szent összefüggésekre hívja fel figyelmünket „melyek meghaladják a törékeny emberi mértéket.”

„Az a tény, hogy Zakariás szava megjön János születésekor, ugyanazt jelenti, mint a templom függönyének szétszakadása Jézus keresztre feszítésekor. Ha János önmagát hirdette volna, Zakariás ajka nem nyílt volna meg. Megoldódik a nyelv, mert megszületik a hang. Mert János az időben hangzó hang. Krisztus azonban a kezdettől hangzó örök Ige.” -- írja.

A világ világossága, hirdeti Keresztelő János, akiről Jézus tesz tanúságot, mikor azt mondja, hogy nincs az „asszonyok szülöttei között nagyobb Keresztelő Jánosnál.”

Történeti források, közöttük Josephus Flavius, mint szociáletikai tanítóról emlékezik meg Keresztelőről. Megemlíti Heródes Antipász egy elvesztett háborújával kapcsolatban, hogy azt a nép, mint Isten büntetését tekinti. Az Útkészítő, az Előhirnök fejevételét tehát a nép nem tekintette olyan bűnnek, melyet Isten megtorlatlanul hagyhatott.

A bevezető soraimban arra utaltam, hogy a cím és a nyitó kép önmagában igen elgondolkodtatóan, akár napi figyelmeztető aktualitásként is elmélkedésre buzdító.

Szeretném megtoldani ezt azzal, hogy a magyar nép, ezt az ünnepet ’Nyakavágó János ünnepeként’ tiszteli. A magyar történelem gyászos napjainak talán leggyászosabbika, 1526. augusztus 29. a Mohácsi csata napja. Nem részletezem, hiszen tudjuk a történelemből, hogy mi is történt. Az előzményeket is. A körülbelül huszonötezres magyar hadsereggel a hetvenötezres, de egyes történészek szerint százötvenezres oszmán török sereg állt szemben. Tízezer gyalogos, négyezer lovas katona esett el. A menekülő király, II. Lajos a Csele patakba fulladt. Elesett több mint huszonnyolc főnemes, hét magas rangú egyházi vezető. A fővezér Tomori Pál, kalocsai érsek és Perényi Ferenc fejét levágta az egész országot lefejező török.

Ezen a mélypontján hazánknak azt mondaná az ember, úgy gondolom, ha atyáink napjaiban éltünk volna, nem lettünk volna bűnrészese az ország három részre szakadásának. Bizony másként láttunk volna hozzá a szent magyar haza talpra állításához. Döbbenten merengünk a megsárgult történelmi lapokon a lavinát elindító kettős királyválasztáson. Ferdinánd és János király megbocsáthatatlan önérdek keresése a nemzeti érdekeinkkel szemben azt hiszem könnyfakasztó. A török diplomácia politikai okossága figyelemfelkeltő. A sebzett haza mellé állásunk bizony ’hitetlengyaur’ ’módi’ volt. Néhány év kellett csak hozzá, nem is egy teljes emberöltő, és négyszáz, ezen belül százötven évre különleges súlyosan megpecsételődött a Kárpát haza sorsa.

Historia est magistra vitae!, Hát sohase tanulunk, semmiből?! Úgy látszik nem! Tán mert nem fogadjuk be a prófétákat, bölcseket és tanítókat, akiket Jézus ígérte szerint küld hozzánk. Azt sem fogadjuk el, hogy „Egy a ti tanítótok, a Mennyei.”

 Dobos Marianne